English
Francais
Herczku Ágnes: Arany és kék szavakkal - Folkmagazin 2003/3
Nem szokás a mi kis népzenei mozgalmunkban szakmabeliként – nyilvánosan – „őszinte, kőkemény” véleményt mondani kollégáink munkájáról. Ha jól emlékszem, a folkMAGazin hasábjain is csupán „smirgli” dörzsölt oda egyszer-másszor – az ő kilétét azóta is legfeljebb találgathatjuk... A következőkben ezennel megtörném ezt a hagyományt, olyan lemezkritika következik, melyben nevével együtt vállalja – mélységesen szubjektív – észrevételeit a szerző.

Fene nagy bátorságomat persze az is erősíti, hogy Ági maga kért fel erre a feladatra, nem sokkal a lemez megjelenése után. Elsőre meg is lepődtem a dolgon, hiszen amíg át nem „igazolt” a Honvéd Művészegyüttestől az Állami Népi Együtteshez, tán két szót sem beszéltünk soha. A hangja persze ismerős volt már: néhány válogatás (Új élő népzene, Táncháztalálkozó- sorozat) egy-egy száma és a Hegedős „Sok szép napot éjszakával...” lemeze után a Naplegenda hozta meg számára énekesként az igazi áttörést. Azóta sokan következő lehetséges világsztárunkat sejtik benne, pedig nem ilyen egyértelműen indult karrierje, hiszen a Honvédban előbb táncosként szerepelt, csak később figyeltek fel jó zenei képességeire. Mostanában a Fonó zenekar tagjaként, valamint a MÁNE műsorainak énekes szólistájaként hallhatjuk rendszeresen. Előzménynek ennyi elég is, jöjjenek a részletek.
Első ránézésre is igényes kivitelű CDlemezt tarthat kezében az érdeklődő, jó érzése csak fokozódik, amint bele is lapoz a kísérőfüzetbe. (De szép is lenne, ha népzenei kiadványaink mindegyike ilyen színvonalon jelenhetne meg, és egyszer s mindenkorra elfelejthetnénk végre a szűkös pénzügyi háttér diktálta, az értékes tartalomhoz méltatlan műanyagtok + 4 oldalas füzetpótlékkivitelt!).
Mindenképp dicséret illeti tehát a Fonó Recordsot mint kiadót és a lemez létrejöttét támogató Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát, hogy lehetővé tették az igényes megjelenést – tapasztalatból tudom, nem két fi llér lehetett... Az „arany és kék” itt szó szerint végigkísér: a dalszövegek közé színes pauszpapírra nyomott képek kerültek, rajtuk szélfútta ágak, tengerparti kövek, Ági portréi, sőt (grafológusok, fi gyelem!) saját keze írása... Jó értelemben vett hangulatkeltők, mint ahogy az egész füzet nagyon kellemes lapozgatnivaló a zenehallgatás kiegészítőjeként. No, így tettem én is, mikor először „nekiültem” a szinte kereken 70 perces anyagnak.
Beköszöntőjében Ági kendőzetlen vallomásokat ígér „a szerelem minden gyönyöréről és gyötrelméről”. Ez, túl azon, hogy természetesen felkeltette érdeklődésemet, azért a kisördögnek is feladta a labdát: vajon ez a csinos, fi atal városi lány tudhat-e annyit mindezekről, mint azok a hatvan-hetven éves falusi asszonyok, akiktől ezeket a nótákat tanulta? (Fent nevezett kisördög reméli, hogy – legalábbis ami a gyötrelmeket illeti – nem ilyen súlyos a helyzet...)
Ehhez képest mégsem kifejezetten szerelmes dalokkal indul a lemez, néhány laza asszociációs kört kell futnunk, amíg „szegény vándor fecskétől” a „fekete hattyúig”, a hazáját sirató bujdosótól a bánatos szerelmesig eljutunk. Zenében ez két intimebb hangvételű, mindössze egy-egy hangszerrel kísért darabot jelent. Az elsőben (Prológus – Szentegyházasfalu, Udvarhelyszék) Balogh Kálmán cimbalmozik, akinek virtuozitását mindnyájan régóta ismerhetjük. Itt mégsem ezzel, hanem zenei érzékenységével válik méltó partnerévé Ági kulturált énekének. (Legutóbb a Csík zenekar új CD-jén, Janika formabontó „Én vagyok az, aki nem jó” feldolgozásában hallottam ilyen fi nomakat ütni – bár most épp az utolsó, szólóként játszott strófát mintha kicsit elkapkodta volna. Merni kellett volna lassan, puha verővel, tényleg fecskeszárnyon.)
Második duettként (Hazám, hazám...) egy majd’ nyolc perces moldvai összeállítás következik, melyben kobzán a nem kevésbé kiváló Fábri Gézát hallhatjuk. Játékában érdekesen ötvöződnek a hagyományos és a modernebb stílus technikai-harmóniai elemei (néhol egyenesen „Paco, Paco!” bekiabálással a háttérben – na jó, ez vicc volt, senki ne keresse a lemezen!). Vitathatatlan tudását csak az apróbb hamisságok árnyékolják be – talán engem is csak azért zavar, mert hallottam őt élőben tisztábban játszani. Az összeállítást záró jutalomjátéka, saját feldolgozása „Öves Klézséből” címen ugyan szerepelt már a „Táncház-Népzene”-lemezsorozat 2001-es kiadványán, mégsem ez a baj vele. Túl azon, hogy éppen ott sikerült a szám végére biggyeszteni, ahol az kerek egészként nyugodtan be is fejeződhetett volna, nekem hangulatilag sem illik az előzőekhez. (Az eredeti változatát egyébként zsűritagként anno magam is lelkesen támogattam, innen meg egy kicsit kilóg, na.)
Annak, hogy az énekről eddig nem írtam semmit, az lehet az oka, hogy nekem a lemez igazán a harmadik számtól (Költözik a vándormadár – Magyarszovát, Mezőség) „indul be”. Pedig idáig sincs semmi baj sem Ágival, sem a dalokkal, számomra mégis csak itt ér véget a térdelőrajt. (Persze, mint vonós zenészt, lehet elfogultsággal vádolni, de nem is ígértem az ellenkezőjét...) Itt hallom először azt a fajta stílusosságra törekvést, ami aztán minden ízében meg is valósul. Gyönyörű hajlítások a lassúban, sorvégi hangfelkapások a magyarban, még a periódusában eltolt csujjogatás is, megvan minden hiánytalanul, mint a szováti néniknél. (Zavarba is jöttem, most akkor melyik Ági igazi hangja? Az előzőekben megismert, mai fülnek is ismerős, vagy ez utóbbi, ami – valljuk be – csak szűkebb körben talál azonnal utat a hallgatósághoz.
Ekkor még nyitva hagytam a kérdést.) Amit viszont feltétlenül meg kell említenem, az Ági jól érthető kiejtése, amely nem hagyja a stílusosságot az érthetőség rovására menni. A füzet, amely végig a kezemben volt, készen arra az esetre (is), ha valamit véletlenül nem értenék, ilyen értelemben végül is fölöslegesnek bizonyult. A sok dicséret mellett viszont begyűjtött rossz pontokat is (mármint a füzet): a Hazám, hazámból egy, a negyedik számból (Mikorjára menyecske lesz a lányból... – Szentegyházasfalu, Udvarhelyszék) pedig a két utolsó versszak maradt ki valahogy, kár érte... Maga az összeállítás egyébként üdítő színfolt a sok szomorkodás után. Hasonlót persze hallottam már, szintén Molnár Mikivel és Balogh Kálmánnal, akkor Berecz Andris énekelte, hogy Este virágzik a jó tök... (Új élő népzene 1/15., 1997.) – habár mi ez ahhoz a közismert tényhez képest, hogy minden hang foglalt már... De félre a csipkelődéssel, annak idején is tetszett a hegedű-cimbalom felállásban játszott udvarhelyszéki muzsika, amelyet érzésem szerint igazságtalanul hanyagolunk el a többi székelyföldihez képest.
Aztán a szomorúság megint. Egy menyasszonyé, Székről. A lemez első keretes szerkesztésű darabja, menyasszonykísérő fog közre lassút és magyart. Az én emlékeimben (Moldován György és zenekara előadásában) lassabb tempója és aszimmetrikusabb lüktetése van, de ez lehet felfogás kérdése is.
Mindenesetre néha úgy érzem, nem az énekhez alkalmazkodik a banda, hanem fordítva, emiatt a prozódia helyenként majdnem kapkodóssá válik. A lassú (Nincsen a világon...) – amely hirtelen, de nem véletlenül megtöri a folyamatot – előadásának igényességében a szovátiéval vetekszik. Felveti ugyanakkor azt a kérdést is, hogy mennyire kell és/vagy érdemes tájszólással énekelni. Mert a székiek (sőt, szíkiek ugyebár!) valóban „a-znak” (meghalok helyett meghalak), de nem biztos, hogy ezt a kiejtésmódot is át kell vennünk nekünk, magyarországiaknak. (Mert ha igen, akkor ott van még a palóc, a moldvai meg a többi sajátos ejtésmód, azokat is mind? Vagy csak néhányat? A többit miért nem? Érthető, ugye, a dilemmám – bár ez csak egy hallgatóé, magam nem vetemedem éneklésre...)
A magyar (Édesanyám, mért is szültél) hangszerelése – ének és kontra – kifejezetten érdekes. Egy darabig várom, mikor száll be a banda többi tagja, aztán megszeretem így is. Amikor
viszont már nem is hiányzik, mégis visszajön a hegedű és a bőgő, bezárni a keretet. (Kicsit hosszúra nyúlt) halkulással érzékeltetik a lakodalmi menet távolodását, de nálam lélekben már előbb véget ért.
A lemez fele táján járunk, itt szólal meg először Erdélyen kívüli – egészen pontosan kétvízközi, Esztergom megyei palóc – muzsika. Természetesen hangszerelésben is új az eddigiekhez képest, Dsupin Pál és Agócs Gergely furulyán kísérik Ági énekét. A ritmikai illeszkedés nem mindig tökéletes, a Széles a Duna például rendben van, a többi helyenként – lehet, hogy csak vonós zenész füllel hallgatva – bizony „lötyög” egy kicsit. A sok hangszeres közjáték és ismétlés az egészet egyébként is kissé töredezetté teszik, ugyanígy a tempó visszafogása (Elejbe, elejbe) is. Nem értettem, miért lassítanak be, ha utána amúgy lendületes, élvezetes hangszeres rész jön. A záró szólóének (Mély a Dunának a széle) viszont megindítóan szép, igazából az ehhez hasonló érzékenyen megformált részeket érzem a legőszintébbnek a CD-n.
Gördülékenyen kapcsolódik hozzá hetedikként a Volt nékem szeretőm... kezdetű Komárom megyei összeállítás. A címadó dalt először a Ghymes feldolgozásában hallottam még a 90-es évek elején, már akkor nagyon megszerettem. Azt hittem, Ágiék is ezt bontják ki, ehelyett három versszak után meglehetősen kontrasztosan átcsap a dolog egy tömény új stílusú „menetbe”. A dallamválasztást feltehetően a szövegek tartalmi idevágósága indokolja, mindenesetre eléggé „nótásra” sikerült. A Fonó zenekar bandája (D. Tóth Sándor, Kürtösi Zsolt) viszont ennek megfelelően kellemes meglepetést okozott, a kíséret harmóniái bármelyik budapesti étteremben megállnák a helyüket. (Nem cikizésből mondom, ez így is van rendjén, ezek a muzsikák nem széki kontrára valók!) Ebben a számban Balogh Kálmán kísérő „üzemmódban” jobban tetszik, a szólós részei kicsit halványabbak, levegősebbek. A két hegedűs (Gombai Tamás, Szabó Gábor) jól kiegészíti egymást, érződik az összeszokottság, nagyon „kézben van az anyag”. Egy prozódiai észrevétel: Ági helyenként hallhatóan ügyel arra, nehogy „aza zasszony”-nak hangozzék „az az asszony”; így utólag aztán az is feltűnik, amikor nem. Még valami, ami innentől kezdve látszik (hallatszik) egyre világosabban: a kiválasztott dalok hangnemei – nem véletlenül, hiszen sok köztük a hangszerrel kísért – igen gyakran A-alapúak. A zárlatokban ez viszont néha kissé mélynek tűnik, Ági hangjából elmegy az erő, néha halk is emiatt az ének. A szám vége ismét lecsengő hangulatú, a lemez hátralevő részében úgy látszik, ez is általános szerkesztési elvvé válik.
Verd meg, Isten... (a kritikust – mondanám, ha humorizálni akarnék, amúgy) a füzesi blokk címe ez. A végéről kezdve, most a szerkesztést kóstolgatnám egy kicsit. Nem először és nem utoljára „lexikon-érzésem” támad, önmagukban is nagyon erős dalokat hallunk egymásra torlasztva. Talán érdemesebb lett volna a tájegységi összetartozást félretéve valahogy két részre bontani és külön elhelyezni a lemezen ezeket a nótákat – mondjuk úgy, ahogy ez az egymással rokon hangulatú hegedű-cimbalom kíséretű darabokkal történt.
Még valami, amit eddig megúsztunk, de innentől becsúszik egy-egy: a tipikusan férfi -szövegek. (Adj egy kicsit, te Kati és társai. Pedig ha jól belegondolunk, bizony válogatni kellene: lányok ne énekeljenek betyárnótát, fi úk meg sárközi karikázót, nem?) A zenekar izmos hangzását egy picit rontja csak le a hegedűk steril hangja, amit én – ismerve mondjuk Ökrös Csaba játékmódját – inkább a keverésnek tudok be. A végére egy igazán szép keserves került – ízlés dolga, hogy ettől jólesően megnyugszik, vagy éppen megint leülni látszik a zene folyamata.
A következő összeállítás (Bánjad, asszony, bánjad – Ditró, Gyergyószék) viszont arra jó példa, amit az előbb is dicsértem. A hangszerelési (hegedű-cimbalom-ének), illetve a hangulati utalás a korábban (1., 4.) elhangzottakra remekül működik. Megnyugtató, otthonos szigetet jelentenek a tömör hangzású részek között. Az inkább férfi hoz illő dalszövegekről
(Bánjad, asszony, bánjad első kettő szakasza, Ha a molnár malma...) itt jut először eszembe: szólólemez ide vagy oda, örültem volna egy másik hang megjelenésének is. Ahogy korábban a cimbalommal vagy kobozzal, itt nyugodtan belefért volna egy jóízű énekes duett – a szöveg egyébként szinte magától kínálná ezt. Áginak ráadásul nem is kellett volna nagyon sokat keresgélnie (akár Agócs Gergely, akár Németh Ferenc egyaránt „kéznél van”, dolgoznak is együtt rendszeresen. No mindegy, nem ez volt a koncepció...). A hangszeres közjátékban az amúgy nagyon stílusos hegedűjáték pengeélen táncol, a felső fekvésben érzésem szerint hamiskás. A vége – lásd, mint előbb – szép, de egymás után harmadszor már soknak érzem a lecsengetést. Arany és kék... A lemez címére rímelő kalotaszegi menet keservese gyönyörű, számomra a lemez egyik csúcspontja. A muzsika és az ének önmagukban és együtt is nagyon a helyükön vannak mind stílusban, mind kifejezésmódban. Itt fejezném ki elismerésemet a Mester László (kontra, brácsa) – Doór Róbert (nagybőgő) párosnak, akik emellett a szováti, széki és a füzesi összeállításban adják a bandát. Régóta példaértékű az az összehangoltság, amit ők ketten képviselnek, bármit muzsikáljanak is. (Minimális árnyékot vet csak erre, hogy a hajnaliban – Nem tudja azt senki, csak a Jóisten – egy kicsit hamiskásak.
Szándékosan teszem az ilyesmit is szóvá, jó lenne elfelejteni azt a – főként „kívülről” érkező, lesajnálóan megengedő – hozzáállást, hogy „persze, persze, a népzene hamis”.
Valóban más hallásmódot igényel, mint a klasszikus zene, vagy akár a jazz – ebbe most ne menjünk bele –, de nem hamis, ne legyen hamis!) Erős ellenpont a hajnalit követő csárdás kezdése, amit majdnem durvának érzek már. Az energikus folytatás, a szapora viszont utólag igazolja az előbbi kemény hangsúlyokat, úgyhogy visszaszívtam... A gyors tempó miatt az ének érzetre majdnem kapkodóssá válik, a cigány dalok hangulatilag pedig elütnek az előzményektől, a végeredmény így számomra „futtatott arany” lesz. A hegedűk viszont megint jól aprítanak, egyetértésben az óraműpontos, betonkemény kísérettel.
Végre egy kompozíció, ami tetőfokon zár! A hangulat innen tényleg nem fokozható tovább, megkönnyebbülést hallok Ági hangján is a lemezt záró Megszabadultam már énekelt vallomásában. A végkicsengés mégis szomorú, nincs feloldódás, az utolsó hangok elültével nagyon egyedül marad az ember. (Olyan könyvhöz hasonlít ez nekem, amit elolvasva rögtön fel kell ütni megint valahol a közepe táján, nem nyugszol bele, hogy vége...)
Lemezkritikát ígértem, de így visszaolvasva inkább egy lektori hibajegyzékhez hasonlít a dolog, elnézést kérek érte művészektől és olvasóktól egyaránt. Ha nem derült volna ki a véleményem a lemezről, gyorsan összegzem. A címére utalva: az igyekezet színarany (belegondolva, micsoda háttérmunka előzhette meg a tényleges felvételeket – igényes anyaggyűjtés, méghozzá igazán nem elcsépelt dalok és dalszövegek felszínre hozásával). A teljesítmény pedig a napfelkelte sokat ígérő kékje – jó értelemben vett „tipikus” első lemez, az alkotó mindent megmutatni akarásának vágyával, a hallgató számára a folytatás reményével.
A végére nincs más hátra, Zorro leveti álarcát. Ahogy megígértem, nem fogok álnév mögé bújni – pedig a „cukros fűrész” tetszett volna... Ezennel búcsúzom, aki vagyok:
Mohácsy Albert



(folkMAGazin – 2003/3.)
 

<< vissza

Hírek, News
Önéletrajz, Biography
Koncertek, Concerts
Lemezek, Records
Cikkek, Articles
Képek, Pictures
Hírlevél, newsletter
Koncertszervezés