English
Francais
(Magyar népdalok énekhangra és zongorára. Bartók Béla Emlékház, június 11.)
„Népi dallamokkal bánni tudni…”

Bartók Béla: Magyar népdalok énekhangra és zongorára.
Előadja: Herczku Ágnes, Djerdj Timea és Kincses Margit
CD, Kiadja a Hagyományok Háza, 2007
 
Elmentem a lemezbemutató koncertre, és utána olyat tettem, amit gyakorlatlan tollnoknak sem szabad: úgy kezdtem a kritika írásához, hogy meg se néztem a CD borítóját. Csak néhány leírt mondat után. Aztán kezdhettem elölről az egészet. Ugyanis szinte szó szerint ugyanazt láttam a saját papíromon, (mégha virtuális is az a papír) mint amit a bevezetőben írt Kelemen László zeneszerző, a CD anyagának válogatója és kiadója.
    Úgy éreztem én is sokáig, hogy a Bartók-féle zongorakíséretes népdal feldolgozások nem azt az élményt nyújtják nekem, amit Bartóktól általában elvárok. Nem azt hallom belőlük – bennünk, mint ha az eredetit hallgatom vagy éneklem. Ellentétben áll egymással az előadásmódban a tartalom és a kivitel. Ez olyankor fordul elő, amikor képzett, máshoz szokott hang énekli a parasztasszony énekét. Revelációnak számított, amikor Kodály felfedezte Török Erzsit, aki bár tanult énekelni, mégis igen közel állt a paraszt előadókhoz, hangszíne és főleg előadásmódja megőrizte az eredetiséget. Vele jó volt hallgatni a népdalfeldolgozásokat. De ezeket nemcsak tőle hallottuk.
    Ez a vadonatúj CD merész vállalkozás. Még Török Erzsinél is autentikusabb hang, Herczku Ágnes szólaltatja meg rajta Bartók népdalfeldolgozásait. Olyan énekes, akit táncházi muzsikában, eredeti dallamokban hallottunk eddig. És mellette szól a zongorakíséret. Igaz, nem a Bartók megálmodta hangmagasságon, mivel alkalmazkodni kellett az előadó hangi adottságaihoz. S ez természeténél fogva korlátos. Vájtfüllel, igazi ördög ügyvédjeként ültem be a lemezbemutatóra. Vártam az ordító ellentétet, vártam a kudarcot. Mert dolgozott – a népzene szószólójaként is bennem élő – konvenció: nem fér meg együtt a szalonhangszer a vadvirággal. És csodát láttam: megfértek. Megfértek, nagyon is.
    Az okot nem is olyan nehéz megtalálni, mint hinnénk. Az ok maga Bartók. Aki annyira ismerte és tudta a magyar népdalt, hogy tévedni képtelen volt. A népzenével hivatalosan összeegyeztethetetlen hangszert is úgy tudta az énekszólam mellé tenni, hogy észre sem vesszük a különbözőséget. Akkordjai is mind organikusak, a dalhoz valók. Kelemen szavaival: „…már nem ruhát ad ezekre a népdalokra, hanem ruhát növeszt, a fák tavaszi virágos, lombos megújulásához hasonlóan.” És ő csak azért énekeltette képzett énekessel, mert másra nem volt módja. Nem voltak az ő idejében olyan tanult, az eredetit is ismerő előadók, akiket ma revival előadónak mondunk, s szerencsénkre sokan vannak. Persze, különböző színvonalon vannak ők is, de sokan énekelnek ma már ösztönös lélekkel és tanult ésszel. Mi lett volna, ha akár ő, akár Kodály megélhette volna a Röpülj páva verseny országlását, a belőle születő új népzenei és táncház mozgalmat? Ha hallották volna Sebőéket, Halmos­ékat? Ha ismerhették volna Sebestyén Mártát és másokat? Ha elmehettek volna egy egyetemi táncházba, ahol huszonéves lobogó hajú és szívű fiatalok ropják úgy, mint a Mundruc Kalotaszegen? Még elképzelni is izgalmas. Micsoda szárnyakat adott volna nekik még! Mi minden születhetett volna ezután?
    De maradjunk a földön. Az új CD-n 24 dal hangzik fel az 1906-os 10 magyar népdalból, az 1906-07-es 8 magyar népdalból, az 1928-as 5 magyar népdalból és az 1929-es 20 magyar népdalból. Ráadásul Kelemen – maga is zeneszerző – nem akárhogyan állította sorba őket. Táncos, zenész és klasszikus műveltsége egyaránt rányomta a bélyegét a válogatásra. Jó lenne, s ezt csak remélhetjük, hogy lassanként a zenepedagógiában is utat tör



magának ez az irány. Ahogy a népzeneoktatás feltétlen kelléke ma már az autentikus anyag hallgatása, bízzunk benne, hogy a bartóki zeneszerzői „utak” bemutatásánál is lassanként effelé haj­lunk majd! Nem teszünk egy oda nem illő, az út járását megnehezítő akadályt a mezei virág és Bartók alkotása közé. Az űr átlépését segítheti ez a CD, amelyet – remélhetünk – követ majd több is, hiszen van még mit énekelni, Kodálytól is.
    A bemutatónak a szépen felújított Bartók Emlékház adott otthont. Beléptünkkor az udvaron muzsikált egy népzenei együttes, Pál István Szalonna és barátai. Bemenvén a hangversenyterembe, megszólalt az udvarról, az ablakon át egy kislányhang. Mintha falun járnánk fonográffal a hónunk alatt s gyűjteni készülnénk. Az illúzió tökéletes volt. Aztán bent, a teremben megszólaltak a dalok. Az első néhány után ismét az udvarról szólt a muzsika – de most már hangszeres zene, Szalonnáéktól. És ez így ment végig. Bartók zongoramuzsikájából is hallhattunk, ami nem népzene és nem népdalfeldolgozás, de a természetes akkordok a parasztzenével azonos alapú szerkesztéssel párosulva megállták a helyüket ebben a közegben is. Mert a dolog levegőjében van benne a magyar zenei anyanyelv. Ha kinyitottuk a szemünket, ha becsuktuk, ugyanott jártunk: Bartók emberei közt. Rá kellett jönni: a dolog ugyanaz. Bartók semmit nem vett el és semmit nem tett hozzá a népzenéhez. Egy volt vele, s ha zongoraszólamot adott a parasztdal mellé, azzal csak díszítette és erősítette azt, de nem értelmezte át és nem magyarázta.
    Nem baj, ha sok-sok év után jöttünk csak rá erre.

Fehér Anikó

<< vissza

Hírek, News
Önéletrajz, Biography
Koncertek, Concerts
Lemezek, Records
Cikkek, Articles
Képek, Pictures
Hírlevél, newsletter
Koncertszervezés